Egy csillag vágya-Egy lélek meséje

Egy csillag vágya - egy lélek meséje

Volt egyszer egy csillag, amelyik olyan fényesen világított, hogy a körülötte lévő csillagok fényét is túlragyogta.
Ő volt a legfényesebb az éjszaka egén. Mindent elért, amit csak egy csillag elérhet, és mindent megtapasztalt, amit csak egy csillag megtapasztalhat. Az emberek a földön felnéztek rá, csodálkoztak, milyen szép, és csodálatukban hangosan felkiáltottak. Közben az arcuk csak úgy ragyogott a gyönyörű látvány miatt érzett örömtől. A csillag látta és hallotta ezt, és nagyon megérintette. Azt gondolta: milyen kedves és csodálatos emberek. Annyira szeretnek, hogy azt hiszem, ideje lenne megismerkednem velük. Elhatározta hát, hogy ellátogat a földre. Óvatosnak kellett lennie, és álcáznia kellett magát, mert tudta, hogy a fénye megvakítaná az embereket. Emberi alakot öltött. Amikor megérkezett a földre, minden más volt, mint amilyennek elképzelte. Az égen ő volt a legfényesebb minden csillag közül, és mert mindig is a saját fényében élt, nem volt hozzászokva a föld sötétségéhez. Bár emberi alakot öltött, nem tudta eltitkolni valódi természetét, és még új álruháján keresztül is fényesebben világított, mint a többi ember. Az emberek többsége azonban megvakult az állandó sötétség miatt, ezért csak kevesen érezték, hogy az emberbőrbe bújt csillag más, mint ők. Azt azonban már ők sem tudták, miért. A csillag élte új életét, és egyre inkább eluralkodott rajta az a zavartság, amit a földi élet sötétsége hozott magával. Mivel senki sem látta a fényét, idővel ő maga is elfelejtette, ki is valójában, és miért is jött. Szomorú és magányos csillag vált belőle. Egy nap azonban olyan emberekkel találkozott, akik mások voltak. Ők észrevették a vakító fényt, mert megtanultak átlátni a külső burkon, és bepillantani a bensőbe. Azt mondták a csillagnak: - Milyen gyönyörű vagy. Köszönjük, hogy meglátogattál minket, és megosztod velünk fényedet. A csillag azonban már olyan sokáig élt egyedül ebben a nyomorúságos világban, és olyan sok emberrel találkozott, akik nem vették észre a fényét, hanem csak még jobban beborították a saját sötétségükkel, hogy nem tudta, mit szabad elhinnie, és mit nem. De mivel hallotta, mit mondanak neki azok az emberek, akik látják belső fényét, és mert a kíváncsisága nem múlt el, odaállt egy tükör elé, hogy megnézze magát. Jobbra-balra forgolódott, de csak emberi testét látta. Azt nem, mire gondoltak a többiek. Minden éjszaka felkelt, hogy megnézze magát a tükörben, de már nem látta a fényt. Jöttek-mentek az emberek az életében, akik meséltek neki a fényéről, de semmi sem változott. Csak egyvalami nem múlt el soha: továbbra is vágyott a fényre, még ha nem is tudta, miként érkezett a földre. A csillagok már csak ilyenek: bármi is történjen velük, sohasem felejtik fény iránti vágyukat. A csillag egyik nap egy játszótér előtt állt, és nézte a gyerekeket. Észrevette, hogyan csillog a szemük, ha egymással játszanak. Észrevette, hogyan ragyog a szívük. Azt gondolta, milyen szívesen lenne ő is egy közülük. Annyira vágyott rá, hogy ő is gyermekké váljon, hogy mindent odaadott volna érte. Talán csak le kellene vetnem az álruhámat, és ki kellene lépnem ebből az életből. Akkor egyike lehetnék ezeknek a gyerekeknek, és olyan fényes lehetnék, mint ők. Miközben azon gondolkodott, hogyan vethetné le álruháját, és hogyan hagyhatná itt ezt a világot, az egyik gyermek odafutott hozzá. Egy fiú. Odaállt a csillag elé, hosszasan vizsgálta, majd elfordította a fejét, és azt kérdezte: - Naposat, holdasat és csillagosat játszunk. Akarsz csillag lenni? - Nem lennék jó csillag - válaszolta a csillag. - Keressetek valaki mást. - De muszáj velünk játszanod - mondta a fiú. - Sokkal fényesebb vagy, mint a többiek. Te vagy a legszebb csillag, aki csak létezik. - Honnan tudod? - kérdezte a csillag gyanakodva. - Csak nem vagy csillagász? Nem hinném... - Nem kell csillagvizsgálónak lenni ahhoz, hogy lássam a szemedben ragyogó fényt - mondta a gyermek. A csillag azonban nem hitt neki. Otthagyta a gyerekeket, és hazament. De bármennyire is próbálta elfelejteni a történteket, egyvalami nem hagyta nyugodni abból, amit a fiú mondott. Este, amikor már besötétedett, újra odaállt a tükör elé, ezúttal azonban nem az álruháját nézte, hanem csak a szemét. Miközben a tükör előtt állt, azon gondolkodott, milyen sok butaságot hordanak össze a gyerekek. Egyre mélyebben és mélyebben nézett a saját szemébe, és egyszer csak megpillantott egy aprócska fényt. Annyira meglepődött, hogy képtelen volt bármire is gondolni. A fény egyre nagyobb és világosabb lett. Minél közelebb ment hozzá, és minél nagyobb és fényesebb lett, annál több örömöt érzett a szívében. A csillag csak mosolygott és ragyogott. Egész emberi teste tündökölt a fénytől, amelyet most már ő is látott. Földi életében először ismerte fel, ki is ő valójában. Most, hogy már tudta, hogy ő maga a fény, amely elűzi a sötétséget, már alig várta a másnapot és emberi létének minden egyes előtte álló napját. Tudta, hogy azért jött a földre, hogy feltöltse fénnyel az emberek szívét, ahogyan azt korábban, az égről is tette.

Forrás:
Facebook: A tisztaforrás
https://www.facebook.com/atisztaforras
kép: pixaby